Furcsamód most teljesen egybeesett a meteorológiai és az általam észlelt ősz kezdőnapja. Persze, lehet, hogy most még lesz néhány nap, vagy akár egy-két hét kánikula, de ez már az indián nyár az én érzékeim szerint.
Szeptember 1-jén felébredés után kicsivel, mikor kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, már nem tűzött rám még a tejüvegen keresztül is vakítóan a nap (hát igen, már egy ideje nem 6-kor kell kelnem), csak bágyadtan, erőtlenül, őszies lustasággal vigyorgott. Másnap a fővárosban sétálva éreztem, hogy már a szagok sem ugyanazok (nem, nem azokról a szagokról van szó, amit a pesti belvárosban érezni), a Graphi parkjában a növényekre gondolok: külsőleg nem változtak, de érezhetően másfajta illatokat árasztottak a levegőbe. Érdekes módon ez a napsütés nemhogy kevesebb volt viszonylagos lanyhasága ellenére, hanem inkább otthonosan körbeölelős, a fénye narancsosabb, furcsán ismerős, hazaérkezős feelinget idézett elő bennem. Az a nap jól is sikerült teljes egészében, munkahelyi szempontból is az első igazán otthonos érzésem volt az "új" helyen, hát igen, van, amikor 3 nap, van, amikor 8 hónap, c'est la vie.
Előző nap megbeszéltük, hogy ma csinálunk majd palacsintát, csakhogy nem volt meg minden hozzávalónk (tejen kívül gyakorlatilag semmi), így reggel Piooval (szokásos korán (azaz 9 óra körül) kelők) elgyalogoltunk a zsirai CBA-ba, amihez egyik reggel már volt szerencsém, úgyhogy túl nagy reményeket nem fűztem hozzá, de azért reméltem, hogy a liszt-cukor-tojás alapvető élelmiszerek kaphatóak lesznek. Tévedtem. "Tojást egyáltalán nem tartunk" - mondták halál természetesen. Hja, gondoltuk, a faluban biztos mindenki tart tyúkot, na de akkor is... Hazatérve úgy döntöttünk, nem adjuk fel a reményt, bicajjal átmegyünk Ausztriába, hátha ott nincs mindenkinek baromfiudvara. A határ felé kerekezve adtunk még egy esélyt Zsirának, mert megláttunk egy kisebb abc-t is, you never know... hát nem, ott sem volt alapértelmezés a tojás, viszont a boltosnő rámutatott néhány házzal odébb egy kapura, hogy azon csengessünk be, ott szoktak árulni. Úgy tettünk. Kis idő múlva az ajtóhoz nem jött ki, de az ablakban megjelent egy idős néni, kissé bizalmatlanul köszönve. Kérésünkre sajnálkozott, hogy most nincs neki feleslegben, de - mutatott szemben két szomszéd házra - kérdezzük meg még ott is, szokott lenni. Először a baloldali háznál próbáltunk szerencsét, de ott sem volt éppen eladó tojás. Itt már kezdett kicsit elegünk lenni, visszafordultunk a bolt elé támasztott biciklik felé, hogy majd Lutzmannsburgban... de ekkor halljuk, hogy a maradék lehetséges házba éppen bemenő motoros bácsinak (előtte háromszor láttuk oda-vissza krosszozni a főutcán) kiabál az első háznál levő, még mindig az ablakból kilógó, sorsunkat figyelemmel kísérő néni: "Józsi bácsi, nincs eladó tojásuk? Ezeknek a fiataloknak kellene!" Na jó, fordultunk vissza, és mivel a bácsi igenlően intett, lépteinket felgyorsítva baktattunk utána a nagykapun át az udvarra. Józsi bácsi közben már intézkedhetett, mint a villám, mert mire odaértünk, csak ennyit szólt be határozottan a ház ajtaján: "Hozd!" Jött is Józsi néni rögvest, 2 tele tojástartóval a kezében, de kiábrándítottuk, hogy nekünk csak tíz darab kell. Kétszáz forintért el is cseréltük, mindenki jól járt, remélem. Imígyen visszanyerve hitünket a nyugat-magyarországi falvakban, jókedvűen mentünk be a kisboltba ismét, megvenni a többi hozzávalót, túrót, kakaót is tölteléknek (áfonyalekvárunk még volt otthon bőven).
Mondtam Pioonak, hogy nincs mérlegünk, ő meg: "minek az?", és igaza lett. Ránézésre öntöttük a konyhaszekrényben talált legnagyobb, egyben bazi nehéz tálba a lisztet, cukrot a tojásokra, a tejet meg locsoltuk bőven, amíg megfelelő állaga nem lett a masszának. A kisütéssel volt néhány kezdeti nehézség, mert normális palacsintasütő sem volt, csak egy szétkopott régi teflon serpenyő, de gondoltuk, hogy ha a szegény ember vízzel főz, akkor mi meg kopott serpenyőben is fogunk tudni sütni. Mivel nekem ez otthon sem szokott maradéktalanul sikerülni, Pioora hagytam a kísérletezést, de aztán Gellért hamar átvette tőle, kiderült, ő még ebben is szép, vékony és finom palacsintákat tud sütni, sőt, türelme is volt hozzá (közben mi két rikipartit is lenyomtunk).
A serpenyős palacsinta három különböző állapotában - Zsira határából: az út végén a ház már egy locsmándi hotel - A piros a Speedy, a sárga a Twister, és ez még csak a tetejük!
A palacsinta után a napot is kisütöttük (de lehet, hogy magától sütött ki), így délután 4-kor átmentünk a locsmándi strandra és este 9-ig ismét csak fürdőztünk és csúszdáztunk, sokat. Háromnegyed 9 körül még az egyes csúszások után kikecmeregve a medencéből futottunk vissza a lépcsőhöz, hogy még belefér egy, még belefér. A liftes nagycsúszdákat sajnos hétköznap lévén már 8-kor lezárták, plusz ott mindig szép kis tömeg várakozott, ezért most azokon kevesebbet tudtunk csúszkálni, mint szerettük volna. De lehet, hogy nem is baj, mert ha Pioo még egy kicsit felgyorsítja magát a Speedyn, akkor a kijövő hosszúkás medence végének már lehet, hogy nem csak a talpával ütközik neki, hanem összemegy, mint a Tom és Jerryben szoktak, amikor rájuk esik a 16 tonna.
Zsira, 7. nap
Utolsó napon már nemigen történt említésre méltó, összepakolásztunk, majd még egy utolsó ebédre betértünk a kőszegi Kék Huszárba (szarvassült Cumberland-mártással és burgonyakrokettel), aztán immár ismét két autóval hazafelé irányultunk.
Kedden még mindig borús, szeles, strandolásra alkalmatlan idő volt, az erdei túrázás szintén kilőve a felázott föld miatt. Így a késői ébredés utáni szakaszos reggelizés és néhány parti rikizés után délután átsétáltunk Lutzmannsburgba, a falurészbe, amit Gellért és én már korábban felfedeztünk kerékpáron. Az egyik szimpatikus vendéglőbe betértünk ebédelni, az étlapon csak németül volt minden, de azért bogarásztuk elszántan, Gellért elég jól tud németül és én is egy kicsit, de azért elég zavart ábrázatunk lehetett, mert a pincér szólt, hogy ahha, várjunk egy kicsit, majd kisvártatva kijött egy szakállas-szemüveges fiatal srác szakácsruhában, és magyarul érdeklődött, mit szeretnénk enni, mit segítsen értelmezni az étlapon. Köszönet neki, mert megmentett minket az általunk "báránysült knédlivel"-nek fordított, és már majdnem megrendelt, valójában "szalontüdő zsemlegombóccal" nevű ételtől. Kicsit el is beszélgettünk vele, megtudtuk, hogy ő Szombathely mellett lakik, és naponta átjár ide dolgozni, és hogy szerinte a büki gyógyfürdő mennyivel jobb és nagyobb, mint ez a locsmándi, igaz, ott csúszda az éppencsak hogy van, de a termálvíz... (ami speciel minket nem izgatott), és hogy ezt ide csak azért építették fel, hogy elvegyék a magyaroktól a fürdővendégeket.... aha... és hogy az osztrákok is hibáznak... nahát... szóval "jó magyar módjára" lekicsinyellte és leszólta Ausztriát. Igaz, ő mégis ide jár dolgozni, nocsak, nocsak... De sebaj, az étel finom volt, hárman is a vegyes grilltálat választottuk (pedig ez volt az, amit fordítás nélkül is értettünk), kipróbáltuk az Almdudler nevű üdítőt, amiről először tévesen az almalére asszociáltunk, de valójában gyógynövény-alapanyagokból készített frissítő. A kiszolgálás is kedves és udvarias volt, az osztrák pincér folyamatosan mosolygott, sőt mikor a mosdóba mentem, még a pultnál ülő helyi vendég is köszönt és rámmosolygott. Igaz, ezt egész kintlétünk alatt tapasztaltuk, kb. onnan lehetett tudni, hogy a szembejövő ember/pár/család osztrák-e vagy magyar, hogy az osztrákok mindig köszöntek, "Hello", "Grüss Gott", "Guten Tag", és mosolyogtak ránk.
Locsmándi főutca virágokkal, régi szőlőpréssel - Baby Tour 3 - Együtt a "banda"
Ebéd után visszafordultunk a kocsihoz, majd a panzióhoz is visszaugrottunk gps-ért, utána megint vissza a határhoz, és a fürdő hoteljének sarkától elindultunk a Baby Tour 3-nak elnevezett útvonalon, ami - ahogy neve is mutatja - babakocsis családok által is könnyedén megtehető, végig aszfaltozott sétaútvonal, azok közül a leghosszabb, valamivel több mint 8 km. Ez nem erdei útvonal volt, hanem inkább mezőgazdasági, gyümölcsfák és rendezett szőlőtőke-sorok mellett vezetett az út, melyet többször is kereszteztek a kerékpárosoknak kijelölt útvonalak, és régi zöldhatár-állomásokra utaló piros-fehér sorompók. Láttunk többször nyulat, egyszer valamiféle kis rágcsálót is. A végén még a faluban tettünk egy kisebb kitérőt, megnéztük kívülről a nagy templomot, végigsétáltunk a napelemes világítótestekkel megszurkodott színes virágágyásokkal tarkított főutcán, így a gps mérése alapján pontosan 9 km-t gyalogoltunk. Egyik-másik fiú persze nyavalygott, de szerintem jót tett mindenkinek végre ez a kis testmozgás, eredetileg ennél jóval több kirándulásra számítottunk (vagy csak én? :) ).
Szinte egész nap rossz idő volt, ahogy az ország más részein is. Kőszegre úgy mentünk át ebédelni, hogy még esett, de reménykedtünk, hogy ebéd után esetleg eláll. Megint a vár mögött levő Kék Huszárba mentünk, ahol a múltkor a vadpörköltet ettük, ott jó nagy a választék és még Traubi is van. Ezúttal vegetáriánus tálat ettem, ami korábban elképzelhetetlen lett volna számomra, se a gombát, se a karfiolt nem ettem volna meg, most meg direkt kérem.. változik az ember. Kijövet tényleg már csak csepegett az eső, így átautóztunk a határon, és néhányszáz méterre már ott is volt a Lockenhaus falu melletti vár, magyarul Léka vára.
Léka vára légifelvételen
A vár korábban több magyar nemesi család, Kanizsaiak, Nádasdyak, Esterházyak tulajdonában volt, majd a XX. század második felében Paul Anton Keller osztrák író és felesége vették meg utóbbiaktól, és minden vagyonukat a vár felújítására költötték! Ennek köszönhető, hogy ma remek állapotában nézhetjük meg, és nem csak egy elhanyagolt rom, mint több magyarországi várunk. Nem két-három szoba volt berendezve múzeumként, hanem a teljes vár bejárható volt, pl. lovagterem, kínzókamra (ahol láthattunk egy igazi iron maident, azaz vasszüzet is), kápolna, felette paplak, egy óriási fesztiválterem, ahol zenei előadásokat tartanak rendszeresen. A belső várudvaron egy berácsozott, 112 méter mély kútba dobálhattunk kavicsokat, mérve a leesés másodperceit. Biztonsági őrök vagy kisszéken üldögélő nénik helyett kamerák figyeltek minket, az egyes sötét, ablaktalan részeket meg időkapcsolós villanykapcsolókkal tudtuk megvilágítani. A vár egy részében hotel működik, a várkertben talán emiatt is több kültéri játékot elhelyeztek, plusz két színpadot is emeltek, biztos jó lehet ott is várszínházi darabokat nézni.
Hazafelé kerültünk Rohonc (Rechnitz) felé, onnan indulnak a túrák az Írott-kői csúcs és kilátó irányába, de végül az ismét elég durván eleredő eső miatt inkább visszatértünk Magyarországra.
Reggel szokás szerint én ébredtem legelőbb, 9 órakor, de mire kijöttem a mosdóból, már Pioo is felkelt, mire felöltöztem, addigra meg már Gellért is itta a reggeli narancsléjét, de ő nem számít, mert utána még visszafeküdt aludni. Pioo, mint rendesen, mosogatással kezdte a reggelt, én közben megreggeliztem, aztán ő is, utána meg próbáltunk nézni valamit a tévében, de nem volt semmi nézhető, így nekem maradt a rejtvényfejtés, ő meg a pda-ját nyomogatta. Közben ébredeztek a többiek is, előbb Krisz jött le a lépcsőn, Pioo szerint úgy, mintha éjjel megrokkant volna, - ezután a mosdóból valami robaj hallatszott ki, Pioo: "lehet, hogy tényleg megrokkant". Végül 11 körül Tibi is megébredt, már teljes létszámban tettük a semmit. Kriszék Talmácsi futamát akarták nézni a tévében, így én megint kimentem élvezni a kerti nyugalmat, folytatva a rejtvényfejtést. Közben megjött a fogadósnő, bemutatkozott, érdeklődött, hogy minden rendben van-e. Persze, minden a legnagyobb rendben, mondtam és eszembe sem jutott akkor az eltörött szifon, vagy hogy az ötödik embernek nem volt ágyneműje. Ez utóbbira azonban ő rákérdezett, hogy megtaláltuk-e a nagykosárban a felhúzott ágyneműt az ötödiknek. Hátööö... de megnézem, biztos megvan (megvolt). Kissé igényteleneknek tartott minket valószínűleg.
Közben felkeltettem Gellértet, hogy amíg a többiek motorversenyt néznek, addig mi menjünk el sétálni, megnézni a falu határában a kocsiból látott kis tavat, de ha már itt volt a házinéni, rákérdeztem a korábbi levelezésben említett biciklikre, meg is mutatta azokat, így inkább bicajozni mentünk el, Lutzmannsburg irányába. A határig végig van kerékpárút, persze amúgy is óránként kb. 2-3 autó jár errefelé. Most továbbmentünk a fürdő mellett a falu irányába, megnéztük az előző nap végül kihagyott pizzériát, majd tovább, végig a falun, láttunk még több éttermet és turistalétesítményt, kerámiaboltot, egy nagy templomot. Úgy általában az egész helység nagyon takaros kis osztrák falu képét mutatta, érdekes, hogy alig pár száz méterre van egymástól Zsira és Locsmánd, de mégis mennyire különbözőek, két külön világ. Furcsa, de nem új érzés, kicsit mindig elszomorít. Valamivel több mint 10 km-t tekerhettünk, csak leszállva éreztem, hogy már rég bicikliztem, meg hogy mennyire sütött közben a nap, az úton a menetszél miatt egész kellemes volt. A bicikli nem volt a topon, minden kerékfordulatkor mintha egy kis hupli lett volna a gumin, de szemmel semmi nem látszott.
Hazaérkezve megint kártyázás volt műsoron, közben megbeszéltük, hogy délután bemegyünk majd Szombathelyre pizzázni, majd moziba, utána meg Kőszegre, este fél 9-kor kezdődik a színház, kultúrnapot tartunk.
Szombathelyen az előző ottani étkezésünk helyszíne melletti pizzériát választottuk, kicsit sietve, mert akkor már meg voltunk csúszva az idővel, a mozit sem tudtuk egész pontosan, hogy hol van, de végül időben odaértünk. A Pénzhamisítók című osztrák-német lágerfilmet (a port.hu szerint krimi, ezt magyarázza meg nekem valaki) néztük, nem volt egy könnyed darab. Ezekkel az a baj, hogy sosem azok nézik meg, akiknek tanulniuk kellene belőle, hogy többet ne legyen ilyen, hanem azok, akik eleve elítélik és mélységes szomorúságot éreznek felette, de persze a jövőnek úgyis ők örökítik tovább. De ennek a filmnek azért nem csak ez volt az üzenete, jó karakterek voltak benne, valamint a becsületesség, mi a jobb, áldozatként meghalni az igazság érdekében vagy saját életünket menekíteni bármi áron vagy csak minden még személyes becsületünknek elfogadható lehetséges áron, de ebben a helyzetben ezek mindig örök kérdések, amit kívülről nem lehet eldönteni, hogy hogyan cselekednénk akkor és ott.
A film után átautóztunk Kőszegre, a templomnál levő hangulatos főtéren kiültünk fagyizni az egyik hely teraszára, majd a Várkörön átsétáltunk a belső várhoz, a színház helyszínére, ahol már gyűlt a nép. Béreltünk párnát a székünkre, mert már ekkor is elég hűvös volt, ami később erősen szeles hideggé fokozódott. A felvonások közti szünetben a mosdóban egyik idősebb nő szájából ez hangzott el egy másik irányába: "én felvettem a harisnyámat, de azt nem tudom, veled mi legyen... nem bújsz bele egy nájlonzacskóba? én csináltam már."
A kőszegi Várszínház itt még üres díszlettel és nézőtérrel
A Királyi kaland című, a reneszánsz évnek megfelelő Mátyás udvarában játszódó darabot direkt a Kőszegi Várszínháznak készítették a szerzők, rendezte Jordán Tamás. Mégis jó volt az első sorban ülni, volt hogy közvetlenül a színpad előtt, így a mi lábunk előtt álltak és óbégattak a szelistyei "asszonyok". Különlegessége volt az előadásnak, hogy Sebő Ferenc írta a zenéjét, és a zenekarával - akikhez a Lázár Ervin esten már volt szerencsénk - ők ott is ültek a színpad bal oldalán felül kialakított terasz jellegű részen és élőben muzsikáltak. Nagyon jól kitalált, sokat nevetős darab volt, remek nyári szabadtéri kikapcsolódás, a színészek közül nekem legjobban Epres Attila (emlékeztek? Szomszédokban: "Csókolom, Alma van?") játéka emelkedett ki, ő Mujkónak, Mátyás udvari bolondjának szerepében komédiázott parádésan.
A késői felkelés és reggelizés után Szombathelyre utaztunk, ami alig 30 km-re van Zsirától, bár a kanyargós utak miatt kicsit több mint fél óra az odaút. Nem ismertük a várost, egyikőnk sem járt még ott korábban, mégis elsőre sikerült a központhoz közel leparkolni, ami azért is volt jó, mert az iszonyú kánikula miatt nem volt túl sok kedvünk órákat sétálgatni az egyébként szép városban. Kicsit mászkáltunk a központban, amit szépnek láttunk, megnéztük közelebbről, egy szökőkútnál "felfrissültünk", bementünk a Jézus Szíve templomba (vagy székesegyházba?), ott légkondi nélkül is jó hideg volt. Mikor megszólalt az orgona, Pioo már menekült volna, mint a sánta kántor a Pokolgép-számban. Utána kerestünk egy szimpatikus éttermet (az Égszínkék Paradicsom lett a választás), majd visszasiettünk Zsirára, hogy magunkhoz vegyük fürdőruháinkat és átmenjünk a locsmándi strandra csobbanni.
Most - a fiúk kényelmessége miatt, ami este hazafelé már elég hasznosnak bizonyult - a határig kocsival mentünk, és onnan tettük meg az alig száz méter sétát a fürdő bejáratáig. Direkt délután 4-re mentünk csak, mert akkortól már olcsóbb a jegy, ami így is kb. 3000 Ft volt átszámolva, fejenként. De ebben már minden benne foglaltatott és nagyon megérte. A fürdőnek több része van, a Funny Waters az élménystrand a csúszdákkal és az iszonyúan sok bébi- és gyerekfoglalkoztató résszel, a Silent Dome pedig az idősebbek és gyermektelen nyugalomra vágyók csendesebb medencéi, szaunákkal, gőzfürdővel, természetesen számtalan masszázs-szolgáltatás közül is lehetett - volna - választani. Mi a Funny Waters részbe vettük a jegyet, természetesen, bár gyerek nem volt velünk, rajtunk kívül. :-)
Először a benti hullámmedencét próbáltuk ki, félóránként indították a hullámot, akárcsak a margitszigeti Palatinuson, de a hullámzása meg sem közelítette azét, bár a víz meg a medence maga szebb, tisztább volt. Utána egy külső úszómedencébe mentünk ki, amiről azt hittük, hogy hideg lesz, de a kánikulai nap kifejezetten kellemes hőmérsékletűre melegítette fel. Gellért közben kiment a partra, így viccből elküldtük, hogy szerezzen labdát, mire ő tíz percen belül megjelent egy felfújt átlátszó kis strandlabdával, mint kiderült, egy magyar úszómestertől kapta, délelőtt osztogatták egy osztrák rádió munkatársai. A medence egyik szélénél ezzel vízilabdáztunk, azaz valaki beállt a "kapuba", és mi többiek meg dobáltunk, ha bement, akkor kapuscsere. Ha kiment a medencén kívülre, akkor "Gelléééért!" :-) Olyan nagy volt a fürdő, hogy egy medencére viszonylag kevés ember jutott, így ezzel senkit nem zavartunk.
A csúszdázástól mindezidáig tartózkodtunk, holott nyilván az egésznek az volt a fő vonzereje, de éppúgy attól tartottunk is legjobban. Végül Tibivel mi próbáltuk ki először a - gyerekcsúszdákon kívül - legkisebb, kék csúszdát, ez nyitott volt, azaz normális csúszda, és a fedett részből indult, egy csigalépcső vezetett fel hozzá a medencetér közepén, nekem már ez is kicsit magas volt a tériszonyomnak, és még ettől két fordulóval magasabbról indult az ennél eggyel keményebb fokozatú sárga, zárt csúszda, a kék után hamarosan már ebbe is bemerészkedtünk, bár én a magassága miatt csak kétszer csúsztam ezen, mert a lecsúszás pozitív élményénél rosszabb volt a nyitott lépcsőn magasba menetel félelme. Erre a két kisebb csúszdára felbiztattuk a többieket is, csak Gellértet nem sikerült rábírni. Viszont Krisz és Pioo úgy belejöttek, hogy ők már a két nagycsúszdán, a Twisteren és a Speedyn csúsztak, mikor mi Tibivel még mindig a kinti medencében őrlődtünk, hogy azok valamelyikére fel merjünk-e menni. Én a 23 méter magas toronyba felmenni féltem elsősorban, ő pedig a csúszdák kezdetétől, amik a torony körül kanyarogtak többszörösen, így a körhintán is szédülősöknek félelmetesen nézhettek ki. A fijjúg szerint azonban kívülről félelmetesebb sokkal, mint valójában, így azt mondták, hogy a Twisteren menjünk nyugodtan mindketten (ez a hosszabb, kanyargósabb, de kevésbé meredek), Krisz mondta, hogy én a Speedyn azért talán ne. Végül rávettük magunkat, hogy felmenjünk a lifttel, kicsit gyomorszorító érzéssel ugyan, onnan már nem volt "menekvés". A Twister lejárata elé beállva még kicsit féltünk, aztán lesz, ami lesz alapon lecsúsztunk. Leérve egyből álltunk újra a lift ajtaja elé. :-) Tibit rábeszélték a Speedyre is következő alkalommal, bár a csúszás előtt még el akarta meséltetni Piooval részletesen, hogy milyen lesz, mire ő kvázi belökte a csőbe. Arra azért előre figyelmeztette, hogy az utolsó, meredek szakaszon szorítsa össze a fenekét, ha nem akar beöntést kapni, de ha nem megy a fenekébe a fürdőgatyája, akkor valamit nem jól csinál, hahaha. Lecsúszás után Tibi azt mondta, én is mehetek simán a Speedyn, és mivel ő elég rég és jól ismeri ezirányú félelmeimet, ezért vállalkoztam én is, és tényleg, a pár évvel korábbi szlovéniai canyoning ennél sokkal durvább volt, mondhatni, az durva volt, ez nem. Így már mind a négyen a nagy csúszdákon csúszkáltunk ezután, csak néha sokat kellett várni, mert a lift súlykorlátos volt, és 6 embernél több egyszerre nem nagyon fért bele.
Ahhoz képest, hogy 4 után nem sokkal érkeztünk, este 9-ig nagyon hamar elment az idő, bár az igaz, hogy elfáradtunk, a víz kiszívta a testünket. Utána még be akartunk menni az osztrák faluba pizzázni, de ugye ott csak gyalog tudtunk közlekedni, és félúton nagyon nagy vihar látszott közeledni, a távolban már villámlott és felkelt a szél, így inkább visszafordultunk a határ felé, a kocsihoz, és otthon ettük a kenyerünket, majd a szokásos kártyázással zártuk a napot.
Pénteken, 10 órakor indultunk Biatorbágyról, 2 kocsival, "konvojban". A Google Maps jól számolt, kb. 2 és fél óra alatt értünk Zsirára, M1, Csorna, Kapuvár útvonalon, közben nem álltunk meg sehol. A fogadósnő már előző nap telefonált, hogy ő csak szombaton jön le, de nyitva lesz az apartman, menjünk csak be nyugodtan. Egy-két kört mentünk az apró faluban, mire megtaláltuk a Rudolf's Panziót, a három parkolóhelyből kettő csak ránk várt. Az apartman valóban nyitva volt, alul nappali amerikai konyhával, fürdőszoba, felül két kétágyas hálószoba (Pioo lett a kiválasztott, aki a nappaliban a pamlagon alszik). A felső rész számomra elég rámdőlős érzés, sosem szerettem a ferde falakat, itt meg már eleve a lépcsőn felmenet kvázi guggolva kell közlekedni. Nagyon nem is néztünk körül, hanem elmentünk éttermet keresni, mert már többünknek korgott a gyomra, Pioo egyenesen össze akart esni az éhségtől.
A buszmegállóban két helyi asszonytól megtudtuk, hogy Zsirán se étterem, se vendéglő nincs, csak inni lehet, mutatták, merre. Úgyhogy kocsival Kőszeg felé vettük az utat. Útközben Pereszlényben megálltunk egy kisvendéglőnél, de ők, mint mondták, épp a szomszéd faluba készülnek étellel egy rendezvényre, így csak babgulyás és milánói makaróni lett volna a választék, így inkább tovább álltunk. Krisznek hála, tettünk egy "kis kört" Ausztriában is, mielőtt bementünk Kőszegre, ezt konkrétan úgy nézett ki, hogy az úton haladva egyszer csak azt vettük észre, hogy átmentünk az üres határállomáson, úgyhogy gyorsan megfordultunk jó szabálytalanul egy U-kanyart téve.
Kőszegen pont a Juricsis-vár parkolójához érkeztünk, ahol szemben láttunk is egy Kék Huszár nevű éttermet, így oda be is tértünk. Sokféle vadételből hárman is (Tibi, Pioo, én) a vegyes vadpörköltet választottuk galuskával, tejfölös uborkasalátával. Nem készült el hamar, de iszonyú nagy adag volt, én nem is bírtam vele, de a fiúk betolták. Piooval előtte gesztenyekrémlevest is ettünk, eddig még sosem kóstoltam ilyet, de a várakozásoknak megfelelően finom volt, mint egy folyékony gesztenyepüré. Ha már ott voltunk, bementünk a Várszínházba is átvenni az előre megrendelt jegyeinket a vasárnapi előadásra. Nem biztos, hogy az első sor itt olyan jó hely, mint a pesti kőszínházak alapján gondoltam, de hát ezt nem tudhattam előre. A várfal mentén volt egy finoman illatozó fűszernövény-"tenyészet" és natúr szuvenírbolt is.
Utána elmentünk a kőszegi Plusba, bevásárolni mindent, ami kell, tehát két közepes dinnyét, egy csomó fél literes Borsodit, nekem 3,3-as Heinekent, jégkrémet meg némi reggelirevaló kenyeret, vajat, felvágottat, jóreggelt-kekszet. Háziszalámit Paksról, áfonyalekvárt Biáról hoztunk. Ezután visszamentünk a panzióba, megettük az egyik dinnyét, lepihentünk, amíg Pioo egy órán keresztül mosogatta és fertőtlenítette a kávéfőző szettet. Amit felül a mosogatással megtermelt (tehát rengeteg víz és hab), az alul mind kifolyt, mert - mint kiderült - el volt törve a szifon, de ezt már csak akkor vettük észre, mikor az előtérben Krisz táskája is kezdett vízben állni. Végül Pioo a hypoval kitámasztva ideiglenesen megoldotta a problémát. Gellért meg Krisz közben a 3g megosztása miatt hálózatot próbált csiholni a két laptop között, sikertelenül. Egyébként ahogy előre sejtettük, gprs-ből csak Edge volt, de arra az is jó, hogy megnézzük a közeli strandok nyitvatartását, árait, a városok honlapjait.
Nagy pörgést aznap már nem valósítottunk meg, én kimentem a kertbe a nyugágyra újságot olvasni és blogbavalót írni kockás füzetbe, miután eltávolítottam az óriás hangyákat. A nyugágyról. A fiúk addig bent kártyáztak (riki, mi más?), kint hallottam nevetésüket (és Pioo vinnyogását :) ). Tibinek sikerült kereken annyi ponttal befejeznie az első játszmát, mint amennyivel elkezdte, de aztán este, mikor én is beálltam, már ő nyert, sőt, 236-szor annyi pontot ért el, mint Gellért (megfejtéseket a szerkesztőségbe kérem).
Este átsétáltunk az ausztriai Lutzmannsburgba (azaz Locsmándba), felmértük, milyen messze van, elvileg 4 km-ről tudtunk, de a gps szerint végül oda-vissza 6,4 km volt csak. Gyakorlatilag ahol Zsira végződik, szinte rögtön ott a határ (csak kerékpáros és gyalogos forgalom engedélyezett), utána meg már rögtön kezdődik az élményfürdő és a hozzá tartozó hotelek, parkok. A kerítésen kívülről megcsodáltuk a strandot, amely Európa leghosszabb fedett téri csúszdáival büszkélkedhet: a prospektus szerint a Twister 202 méteres, a Speedy 141 méteres. A 23 méter magas csúszdatoronyba lifttel lehet felmenni. Elég ijesztően nézett ki, bevallva-bevallatlanul mindannyian megrettentünk egy kicsit.
Este 9 körül értünk vissza a sétából, utána még rikiztünk hajnalig, mint rendesen.
Miért van az, hogy a praxisomban előforduló Oracle-hibákra rendkívül nagy számosságban a metalinken nincs megoldott esetleírás, és ilyenkor a Google-találatok száma is 10 alatt van, amiből legalább öt valami ázsiai nyelven íródott és csak kérdőjeleket látok az egészből?!
Nemrég azt álmodtam, hogy Krisz rá akart minket beszélni, hogy emeljük az egyéni vállalkozásban a jegyzett tőkét, mindehhez egy nagy üvegfalú tartályt megtöltő csokibonbont ajánlott fel.
Ma azt álmodtam, hogy metadata repositoryt akarok visszatölteni, de nem találom a módját. Orékülözésről már mintha szólt volna egyszer az éjszakai mozim, de nem emlékszem rá, hogy valaha is álmodtam volna gui-ban való dolgozásról. Ez vajon mit jelenthet a Krúdy-féle álmoskönyv szerint?
Sosem gondoltam volna, hogy a jóga az én sportom, sőt egyáltalán azt sem, hogy értelmezhető lesz nálam valaha ilyen kategória, miszerint az én sportom. Sosem voltam sportos lelkületű, és így sportos alkatú sem lettem soha (et vica versa).
Kisiskolás koromban még voltak próbálkozások: hétévesen a tesómmal közösen kezdtünk teniszezni, de nem csíptük az oktatót meg hogy csak pattogtattuk a labdát órákon át az ütővel, így az hamar abbamaradt. Utána két évig néptáncra jártam, az is kemény testedzés, heti kétszer egy óra balett és egy óra tánc, na ezt legalább élveztem, bár botfülem és fahangom, valamint nem túl kimagasló ügyességem folytán inkább csak az utánpótlás csoport hátsó soraiban ugrándoztam, de nem volt rossz és a kondimnak is jót tett, ami főleg azután látszott meg, hogy ez is abbamaradt, ezúttal rajtam kívül álló okok miatt (talán későbbre tették az órákat és már nem engedtek el, már nem emlékszem). Negyedikben még kísérleteztem némi röplabdázással egy nyári bejárós tábor keretében, de nem volt sok sikerélményem a többi régebb óta edző gyerek közt. Innentől kezdve semmi rendszeres sportolás, persze a kötelező testnevelés órákon kívül, amik sosem tartoztak a kedvenc óráim közé, csakúgy mint az egyéb ügyességet igénylő tárgyak. Nekem a biciklizés megtanulása sem volt olyan könnyű, mint arról már korábban írtam.
9 évesen a május elsejei fellépés után apukámmal - 2005 őszén Szentendrén - 2006 nyarán, mikor elmaradt a balatoni öbölátúszás
Ami megmaradt hangoztatott szeretem-sportnak, az az úszás és a pingpongozás volt, a vízben mindig is virgoncul éreztem magam, biztos mert nem éreztem annyira a súlyom és nem is izzadtam közben, meg egy medencében sokat lehet hülyéskedni. A pingpong meg nem is tudom, de az is örömet okozott, egy-egy ellen, páros vagy forgózás is jöhetett, szerencsére a középsulis és a fősulis kollégium aljában is volt asztal hozzá, így gyakran pingpongozás közben mondtuk fel egymásnak a számvitel szigorlati tételeket. No de ezek egyike sem olyan, hogy bárhol bármikor lehetne művelni, minimum egy uszoda (szabadvizet mindig kevésbé szerettem a gonoszul támadó hínárok és iszapból rám leső csúszós állatok miatt) vagy egy pingpongasztal kell hozzá.
Mikor aztán már jóval később végre úgy éreztem, muszáj valamit kezdenem magammal, eljártam párszor aerobic-órára, de mindig kínosan éreztem magam, mert nagyon nyögvenyelősen ment és a gyakorlatok sorrendjét sem tudtam egyből bevágni, ezért folyamatos lemaradásban voltam a többiektől. Így inkább vettem otthonra tornázós videót, jó kis blues-rock szólt alatta és a lakásban bénázhattam kedvemre. Mikor csináltam, mindig jól is éreztem magam utána, csak ha abbahagytam pár napra, akkor volt nehéz újra elkezdeni, ezért max. két-három havi lelkesedés után egy évre mindig el is felejtettem az egészet.
Két éve végre ismét találtam olyan dolgot, ami mozgás is és élvezet is, ez a túrázás, amit azóta is művelek, de ez mégsem olyan jellegű és gyakoriságú, amitől folyamatos kondiban lehetnék. Azt hiszem, tavalyi év második felére datálható az a felismerésem, amit Moonlarknak mondtam nemrég: "én mindig csak az elmémet palléroztam, de most már a sport felé is nyitok, rájöttem, fontos a test is". Mindjárt 31 éves koromra micsoda felfedezés, nem igaz?
Ennek gyakorlati megvalósítása elsőként egy sífutógép (vagy napirajzosan: ellipszisjáró) beszerzésével kezdődött, ami Dzsidzsiéknél tetszett meg, és szerencsére nem fellobbanó szeszély volt, mert azóta is rendszeresen használom. Nem biciklizés, mert nem kell közben ülni, hanem egyenes háttal lehet állni, nem is futás, mert nem rongálom a térdízületeimet a lábam felemelésével és odacsapásával, a síelést nem tudom, mert olyat még nem csináltam. Lényeg, hogy ez jó, be tudom osztani, kapok rajta levegőt, bármilyen időjárás esetén csinálhatom, nézhetek közben filmeket vagy tévés vetélkedőt (tehát nem minősül "elvesztegetett időnek"). De most már csak kiegészítésként csinálom.
Ugyanis az én sportom a jóga. Lehet, hogy ez elhamarkodott kijelentés, mert csak október óta járok, akkor sem direkt elhatározásból kerestem egy helyet, ahol jógázhatnék, hanem Faffy "reklámozta" egy körlevélben sógornőjét, Andit, aki akkor kezdte el tartani első saját luna-jóga óráit. A jógáról előtte kb. annyit tudtam, amit Moonlark mesélt, aki már járt korábban máshova, azt mondta, hogy csavargatások, nyújtások és még az öreg nénik is meg tudják csinálni. Hát jó, első körben biztató. Fogalmam sincs, hogy miért érdekelt, de a leírás alapján úgy gondoltam, jót fog tenni.
Már első órán a bemutatkozásnál kijelentettem, hogy nekem ez csak testgyakorlás, az ideológiája nem túlzottan érdekel, de idővel rájöttem, hogy hat rám. Nem tudom, hogy tényleg az energiák áramlása, vagy csak a két óra csendes elmélyülés és jó esetben egyfelé koncentrálás miatt, de annyira jól esik, hogy várom a keddeket, hogy újra mehessek. Ilyen dolog tornázást, sportolást illetően velem még soha nem esett meg, olyan igen, hogy rászántam magam újra és újra egy ideig, de hogy alig várom már a heti alkalmakat...
Elég összetett dolog, hogy miért ilyen jó ez. Egyrészt maguk a gyakorlatok, amik eleinte mindig sok izomfeszüléssel és remegéssel jártak, és annyira azt éreztem, hogy merev vagyok és nem érem el a kinyújtott lábam lábfejét semmilyen testhelyzetben, de Andi mindig mondta, hogy nem baj, csak addig nyújtsuk, amíg megy (nem mintha mást tudtam volna csinálni), aztán majd egyre jobb lesz és hát tudtam, hogy az öreg nénik is bírják... És bevált, mindig egyre jobb lett, centiről centire, pár hét után már érezhetően, most így három hónap után látványos lenne a változás, ha lefotóztam volna ugyanazt a gyakorlatot végezve magamat akkor és most. Pedig ez nem sok idő, mi lesz később? - ez egy biztató gondolat.
A nyújtásokat nem könnyű elvégezni, meg kell feszíteni magunkat, ahogy csak tudjuk, majd a végső pozícióba belelazulni és lélegezni. Sokszor Andi még oda is jön és rányom a testhelyzetre, amit saját erőnkből már nem érnénk el, ez valószínűleg thai masszázsos dolog, ami, ahogy ő mondja, "a lusták jógája". Viszont a gyakorlatokat mindig lazítás követi, váltogatva, plusz bemelegítés után egy rövid, majd óra végén egy hosszabb, húszperces relaxációs meditáció. Ami a lényeg, kétórás kemény edzés után nem úgy megyek el, hogy izzadtan, lihegve, kifacsarva, fájó izmokkal, hanem frissen, fellelkesülve, egyenes derékkal, lelkileg ugrándozva (testileg is, csak a kocsiban nehéz ezt megoldani).
Fontos még az is, hogy ilyenkor teljesen befelé tudok figyelni, bár ez olyan ezoterikusan hangozhat, de semmi extra, csak hogy nincs semmi, ami elvonja a figyelmemet, nincsenek zajok, járkáló emberek, villanó fények, illetve amennyi van is (mert azért Budapesten vagyunk, még ha egy mellékutcában is), azt is ki tudom zárni, mert annyira oda kell figyelnem arra, amit csinálok a testemmel, a légzésemre, hogy más nem fér bele. Amit egyelőre még nehéz leküzdenem, az a gondolataim csapongása. De már így is nagyon jó, mióta kiköltöztünk Biára, amúgy is azt vettem észre, hogy igénylem a csendet, ha egyedül vagyok otthon, nem kapcsolok be se zenét, se tévét, hanem csendben teszek-veszek, és nem hiányzik, hogy szóljon valami (a számítógép zúgásán kívül ;-) ). Mondtam is jógaórán, hogy nekem már az is megérné, ha 2 órára csak befekhetnék oda a polifómra és némán elmélkedhetnék egy-egy "zajos" munkanap után.
Az órák hangulata is tetszik, ami nyilván helyfüggő, máshol nem biztos, hogy ilyen lenne. Ez speciel családias, egyrészt mert nem vagyunk sokan (volt már, hogy csak ketten, volt, hogy nyolcan, az átlag a négy-öt), másrészt nem kétséges, hogy nagyrészt Andi személye miatt van, mivel majdnem mindenki kézen-közön ismerőseként jött el, és ő a közös kapocs, de most már persze mindenki saját jogán is "haver". Ügyel rá, hogy mindig mindenkihez legyen egy személyes kérdése, jó szava, és ez nem az üzleti világ mesterkélt érdek-pr-ja, hanem emberi kedvességből fakadó önkéntelen vagy tudatos jóérzéskeltés, lényeg, hogy eléri célját. A jógázótársakkal is egyre oldottabb a hangulat, már beszélgetünk, nevetgélünk kicsit az óra elején, néha úgy kell közbeszólni Andinak, hogy na akkor kezdjük a bemelegítéssel. A humor amúgy is gyakran jelen van, legutóbb az egyik Jeszenszky-féle meditációs cd-re jógáztunk, ami 90%-ban hangszeres zene, de a maradékban beszéd is van, és miközben épp a fejünk egyik oldalát hajtottuk a lábunk felé, és Andi mondta, hogy "hallgassuk meg, mit súg nekünk a térdünk...", a cd-ről megszólalt egy hang: "ó, mester!" Itt muszáj volt mindent abbahagyni és felülni röhögni.
Hosszútávú jó hatása, hogy azóta órákon kívül is igénylem az egyenes tartást, ha még nem is tudom mindig megvalósítani, mert néha "összeesek", de már többet járok, mozgok, ülök egyenesen, mint görbén, azt hiszem, és a hátam sem a tartástól fáj, hanem csak szerdánként a hátizmaim, ahogy egyre erősödnek. Halleluja! :)
Ma reggel megállapítottuk, hogy ha az új munkahelyemről, a régi munkahelyemről (a legutóbbi régiről) és a jógacsoportból is meghívnám a közvetlenül velem dolgozó vagy velem együtt tornázó embereket egy közös kirándulásra, akkor akik végül el is jönnének, valószínűleg az a három ember lenne, akikkel eddig is együtt szoktunk túrázni, csak éppen most mást státuszban szerepelnek az életemben. Aki eddig ex-kolléga volt, az most új kolléga lett ismét, aki eddig kolléga volt, az most ex-kolléga lett, aki pedig jógás társ, az szintén ex-kolléga (volt és maradt). A státuszok változnak, az emberek ugyanazok, szerencsére néha azért bővül a kör.
Pénteken enyhén kínos helyzetbe sikerült keverni magam. Estefelé kint volt nálunk a családom: anyukám, bátyám meg a leendő sógornőm, gondtalanul cseverésztünk, mikor megszólalt a kapucsengő. Egyből felugrottam a helyemről, biztos Tibi érkezett haza, ki más, utolsó telefonbeszélgetésünktől számítva helyzetét pont most van az ideje, csúsztam a parkettán a kaputelefon felé. Felkaptam a kagylót és vicceskedve, de szokásos hangomon beleszóltam: "Ki az? A Télapó?" A túloldalról néma csend, majd egy tétovázó férfihang: "Szia, a szüleidet keresném..." Egy pillanatra végigfutott rajtam, honnan tudja bárki, hogy anyukám itt van nálunk és miért keresné őt, aztán leesett, hogy miért is, izééé, eee... "Elnézést, csak vicceltem, milyen ügyben?" - próbáltam felnőttes hangot megütni, mire a fickó még kicsit kételkedve adta elő, hogy ő a Gfk kutatóintézettől, közlekedési közvéleménykutatás... "Most vendégek vannak nálunk, így nem alkalmas, kérem, máskor majd..." - tettem le, majd kezem arcom elé téve vinnyogva a röhögéstől csúsztam vissza a szobába és meséltem el a családnak a szitut, amitől persze ők is harsány nevetésbe kezdtek, Anita meg kiokosított, hogy ha legközelebb ilyen lesz és beengedem az illetőt, akkor ajtónyitáskor jó hangosan mondjam azt, hogy "Kislányom, menj be most a szobádba, légyszíves!"
Hétvégén egy baráti házaspárnál jártunk babalátogatóban, és nevetgélve mesélték, hogy - egyelőre erre vonatkozó énekkönyvek híján - annyira nem jutnak eszükbe gyerekdalok, hogy az Internacionálét énekelgetik a pár hetes kislánynak (nem azért, mert született balosok, hanem mert a mi korosztályunk énekórán még ezeket tanulta, én is fejből tudom az összes nagy októberi forradalmi indulót). Jókat vigyorogtunk ezen akkor együtt, elképzelve, ahogy a kiscsaj majd megy az oviba, s az óvó néni megkérdi, hogy mi szépet tudsz énekelni, ő meg belevág nagy komoly arccal, hogy: Fel, feeel, ti rabjai a Fööööldnek...
Viccelődés gyanánt meséltem ezt tegnap egy másik ismerősömnek, akiknek szintén kislányuk van, de már nagyobb, 1-2 éves. Ő elmosolyodott, majd bevallotta, hogy ők is hasonlóképp voltak, csak ők a Himnuszt énekelték, más nem jutván eszükbe. Ezen otthon azóta is röhögünk, Iiiiiiisten, áááááldd meeeeeeeg.... mint vidám gyermeknóta a mózeskosár felett.
Elkezdtem már írni bejegyzéseket színházról, kirándulásokról, tudnék még filmekről, könyvekről, lenne mit, sokat, nagyon sokat, de pont ez az egymásra halmozódó élménytömeg az, ami elszívja az időmet az írástól, ami nálam elég időigényes művelet.
Na de! Ezt most muszáj. Ugyanis rajongásomnak új tárgya van, nevezetesen a Mystery Gang Rockabilly Trio. Talán pár hónapja hallottam őket először játszani, valami reggeli tévéműsorban nyomultak egy-egy beszélgetés között, egyből oda kellett figyelnem rájuk, de akkor még nem kapott el a gépszíj, csak megjegyeztem magamnak őket, később néhány számot sikerült is letölteni tőlük, plusz két-háromhetente megemlítettem, hogy az ő koncertjükre egyszer el kellene majd menni.
Ez az "egyszer" jött el most szombaton, egy elég sűrű napi program után este 9-re - mint ahogy kiköltözésünk óta általában - kicsit nyűgösen autóztunk be a városba. Türelmetlenségem tovább fokozódott, mikor az általunk tudott 9 óra, illetve a helyszínen (Gödör) már fél 10-nek kiírt kezdési időpont helyett csak 10-kor kezdődött meg a zenekar tagjainak mozgolódása a színpad irányába.
Azonban ahogy Singer "beugrott a nagybőgőbe", Fácán kezelésbe vette a dobokat és Tattooed Pete gitárját nyakába véve beterpesztett az ötvenes éveket idéző mikrofon elé, elmúlt minden nyűgöm, arcomra vigyor ült ki, előbb csak vállam, fejem, majd lábam, kezem is egyre gyorsuló ütemben jobbra-balra kezdett rángani, és a következő két órában csak pörögtem és vigyorogtam és "gombóctáncoltam" és vigyorogtam és bólogattam és vigyorogtam és tapsoltam a ritmust és vigyorogtam és kurjongattam és vigyorogtam és ráztam a hajam és vigyorogtam és topogtam összevissza és vigyorogtam és léggitároztam és vigyorogva néztem a körülöttem állók légnagybőgőzését és nem akartam abbahagyni, de szerencsére a srácok sem akarták abbahagyni ott a színpadon, az utolsó fél órában minden számot utolsóként aposztrofáltak és búcsúzkodtak és köszöngettek. Mi éjfélkor az akkor véglegesnek tűnő búcsúzás után elmentünk, de simán el tudom képzelni, hogy még utána is játszottak valamit a közönség nagy örömére. Egész úton hazafelé nem bírtam abbahagyni a "vigö-vigö-vigö-vigö vigö-vigö-vigö bébi dall"-t.Frenetikus, csodálatos, fantasztikus, hyper-feelinges, lehengerlő és felszabadító volt ez a koncert számomra, azóta is hatása alatt állok, elszálltam teljesen.
Mystery Gang - Woodoo Doll
Mivel azóta kiolvastam a net összes cikkét róluk, megnéztem az összes fellelhető videót, egész nap az ő számaikat hallgattam, feliratkoztam a hírlevelükre, megrendeltem egy mystery gang-es női pólót és lépéseket tettem az összes lemez megszerzésére, valamint barátaimat felszólítottam a következő koncertre (nov. 22. A38 hajó) való erősen ajánlott eljövetelre, néhány informatív adatot ideírok róluk, hátha elkap mást is ez a jótékony vírus.
A Mystery Gang - bár ez őket látva, hallgatva nem tűnik fel - magyar zenekar, egy trió, az énekes-gitáros Egri Péter (külföldön Tattooed Pete), a bőgős-vokálos Singer (Les Thunders) és a dobos-vokálos Fácán (Tom Stormy) alkotják, mindannyian gyerekkoruk óta a rockabilly zenék rajongói, ahogy ez egy rádiós interjúból kiderül, mert egyébként alig lehet magukról a tagokról bármi infót összeszedni a netről. Eddigi anyagaik közül egy sem Magyarországon jelent meg, talán mert nálunk ez a stílus eddig nem hódított túlságosan, de most, az ő hatásukra - fogadni mernék egy Túró Rudiba, hogy - lesz egy divathullám. Első EP-jük Japánban, három lemezük közül egy Angliában, egy Amerikában, a legutóbbi pedig tavaly, Németországban jelent meg. Honlapjuk alapján úgy látom, korábban leginkább külföldön koncertezhettek, mert nagyobb turnét itthon csak az új lemez megjelenése után indítottak, 2007-ben végigjárták az országot, nagyon ügyesen a helyi rajongóknak küldött terjesztendő szórólapokkal (is) reklámozva a koncerteket.
Mystery Gang - '55 TV Show (Sometimes I Feel Like A Rockabilly Star - Wiggle Baby)
Az első becsatolt videón az új, Jungle Fever című lemez legnagyobb slágerszáma és -klipje, a Woodoo Doll látható-hallható, amit az agyamban működő kismagnó (mit kismagnó, hol élek én, akarom mondani: winamp) folyamatos lejátszásra állított be, a brain-playlistről ezt kiütni maximum a második videón levő két nóta tudja; ezt az 50-es évek amerikai tévéshow-jai mintájára készült meglepetést a második lemez vásárlói kapták meg (először, azóta a zenekar honlapjára és egyéb videómegosztó helyekre is feltették). A számokat szinte mindig az énekes-gitáros Peti írja, akinek különös, - több helyütt is leírták, hogy - kicsit punkos, erőteljes hangja és az egyéb hasonló stílusú zenéktől gyorsabb, keményebb dalok együtt adják meg ezt a különleges, nagyon húzós, őrült hangzást, amitől az ember teste mozgásba lendül, szája a füléig szalad.
A srácok egyébként nagyon ott vannak a rajongók tájékoztatásában és kiszolgálásában, kezdve azzal, hogy a hírlevélben minden koncertről és velük kapcsolatos tévés/rádiós eseményről hírt adnak, a turnéról blogot írtak, az angol/magyar kétnyelvű oldalukról lehet rendelni minden lemezüket, az utóbbi 6 és még további 4 héten keresztül pedig minden hétfőn egy-egy újabb videóval kényeztetik el a fanatikus... szóval minket, mely videókat a saját oldalukra és a youtube-ra is feltöltenek, Jungle in the room!
Folytatom hát - ezúttal is kulturális - emlékeim felidézését néhány hónapra visszamenőleg.
Színházba korántsem szoktam olyan gyakran menni, mint moziba, talán mert kockázatosabb műfaj, hiába olvasok róla előre kritikát, sokkal szubjektívebb egy-egy előadás megítélése, mint egy filmé, másrészt a jegyár is drágább, amit azért megértek, sőt a mozi lehetne inkább még sokkal olcsóbb, de a fő ok talán az, hogy előre kell szervezni, több héttel előre megvenni, megszerezni rá a jegyet. Mostanában azért az internetes jegyrendelés ebben sokat segít, emiatt is történt, hogy a tavasz végére öt előadást is sikerült felhalmoznom, kipótolva az eddigi ritkás színházlátogatásokat.
A Lázár Ervin-est egyben az első alkalom volt, hogy a Művészetek Palotáját belülről is megnéztük. Ami kívülről egy ronda jellegtelen tömb (bár az éjszakai fényei nekem mindig is tetszettek), az belülről pont olyan, ahogy az európai művészeti központokat elképzelem, igényes, színvonalas, szép. Ez az est a Fesztiválteremben került megrendezésre, ami nem egy hivalkodó, inkább egyszerűbb terem, viszont mindenhonnan remekül lehetett látni, és ez a lényeg. Az, hogy az első három sor miért A, B, C-nek van jelölve és utána kezdik csak a számozást, hogy 1. sor, 2. sor, a mai napig nem derült ki számomra, de a közönség terem elejébe jegyet kapó részét rendesen megzavarta.
A rendezvény házigazdája a Sebő együttes volt. Ők, főleg a zenekarvezető Sebő Ferenc személyesen is jól ismerték Lázár Ervint, munka- és baráti kapcsolat folytán. Eddig nem láttam-hallottam őket, csak a nevüket hallottam már, de nagyon tetszett, amit csináltak, mind zenei előadásmódjuk, mind Sebő humoros meseszövése közben. A meséket most egyből szolgáltatta is az este apropója. Ahogy Sebő Ferenc mondta, ma este ne szomorkodva emlékezzünk a tavaly decemberben elhunyt íróra, inkább a születésnapját ünnepeljük meg vidáman, május 5-én lett volna 71 éves. Úgy éreztem, kellett is a feszültségoldás, mindenki örömmel fogadta az ötletet, hogy tényleg, végül is ne lógassuk látványosan az orrunkat, amiért sokunknak csak így utólag jutott ki kedves mesélőnk megünnepléséből.
Az előadás multimediális volt, azaz nem csak egyféle műfajra szorítkozott: Sebőék dalai között Kézdi György (gyk: a Szomszédok Virág doktora) mesélt nekünk Lázár emlékezetes meséiből néhányat, hol fejből, hol papírról, szépen eljátszva őket hangjával, arcával, és mivel ő szintén jóbarátja volt az írónak, személyes hangvételű közös sztorijaikkal is hol megnevettetett, hol meghatott minket. A műfajok között szerepelt még a tánc is, Lázár Ervin és lánya, Zsófia közösen írt táncjátékából, a Bogármeséből adtak elő egy részletet a KFKI Kamarabalett fiataljai. Filmvetítés is volt, egy beszélgetés Vámos Miklóssal az Alexandrában, valamint egy korábbi dokumentumfilmszerű összeállítás, ahogy Lázár emlékezik a gyökereiről, szeretett falujáról és elmond néhány gondolatot írásairól, szereplőiről. A végén megint Sebőék jöttek, ezúttal a Négyszögletű Kerek Erdei szavalóverseny mintájára egy erdei dalnokversenyt képzeltek el, és adták elő zenés játék formájában, miközben a kivetítőn a Lázár Ervin könyvek illusztrátorainak, Réber Lászlónak és Faltisz Alexandrának rajzait láthattuk.
Én még sok évig ünnepelhetem majd májusban ezt a születésnapot egy-egy könyve elolvasásával, mert igazából csak a Hétfejű tündér meséit ismerem, és a Négyszögletű Kerek Erdőt, de azt széltében-hosszában, mondhatni a barátság és a szeretet szimbólumaként imádom azokat a történeteket. Tanítanak és segítenek, elmondani, kimondani, érezni és megérteni. Mindenki azonosulhat egy vagy több szereplőjével, én is néha Vacskamati vagyok, aki egyik barátjával elmegy a vidámparkba, miközben az elfelejtett másik a fagyizóban vár rá szomorkodva, néha Dömdödöm, aki úgy érzi, a szavak igazi jelentése elveszett használat közben, néha a fékezhetetlen agyvelejű Aromo, akinek mindenhez van hozzáfűznivalója, néha meg a nehézfejű, de jószándékú Szörnyeteg Lajos. És sajnos van, amikor Kisfejű Nagyfejű Zordonbordonként csörtetek az erdőben, elrontva mások örömét, na ilyenkor kell, hogy jöjjek másik önmagamként, mint Mikkamakka (vagy mikkromakka?) és elrendezzem szépen a dolgokat. Innen letöltve elolvashatjátok ti is.
Néha furcsa, hogy régi fórumos hozzászólásaimat elolvasva mennyire idegennek tűnik az a valaki, aki azt akkor leírta, hogy a jelenben mennyire más foglalkoztat, mint akkor. Aztán persze pár év múlva lehet, hogy megint ott tartok, mint akkor és az lesz furcsa, amiket mostanában írok. De mindenképp érdekes távlatból visszanézni önmagamra.
Itt is van egy vicces példa erre, mekkora gamer-arc voltam egy időben (persze csak korlátok közt, mert a legtöbb játékhoz egyszerűen béna voltam mindig is). Az alábbi bejegyzés tőlem származik a Diablo Páholy fórumából:
Shakespeare 2000-07-24 - 10:29:52 #63 Egyébként ezt el kell mesélnem nektek: tegnap este csináltam meg az Arcane Sanctuary-t, majd a Tal Rasha Waypoint-nál hagytam abba. Szóval jól telítettem az agyamat a D2-vel, plusz utána még 2 óráig néztem, ahogy barátom a nekromantájával nyomul a dzsungelben.
Erre éjjel azt álmodtam, hogy a Tal Rasha-nál vagyok, és ezt az utolsó Lut Gholein-es küldetést élõben kell megcsinálnom. Halálosan féltem, fõleg miután beléptem a kapun, (persze a jel még álmomban is a true symbol volt :-) ) és egy nõ egy hatalmas kétélû fejszét vágott felém, épphogy csak el tudtam hajolni. Már nem emlékszem teljesen, de kb. ezután kifutottam a tomb-ból, hogy én nem merek bemenni, kihagyom ezt. Erre jöttek valamiféle játékmesterek(?), és gyõzködtek, hogy márpedig be kell mennem, mert különben nem jutok tovább a többi pályára. Szóval így féltem egész éjjel, tök fáradtan ébredtem 6-kor, leültem a gép elé, végigmentem a Tomb-ban, és kinyírtam Durielt (bár nem egészen simán, mint azt már írtam, de hát ezek után érthetõ! :-) ).
Üdv és nem kívánok senkinek ilyen álmokat!
A közelmúlt emlékeinek további feltárása előtt megszakítom folyamatosnak nem nevezhető adásomat, és megpróbálok aktuális lenni legalább egy bejegyzés erejéig.
Múlt héten csütörtöktől vasárnapig Bécsben tartózkodtunk, a "hogyan nyaraljunk mégsem annyira nagyon sok pénz elköltésével?" kérdés egyik megoldásaként bátyám kedvesének kollégiumi szobájába besurranva szállásoltuk el magunkat. Az utazás nem indult túl jól, ugyanis az indulás reggelén azt kellett tapasztalnom, hogy elkaptam egy hányásos-hasmenéses vírust, amiből szerencsére a hányás nálam nem realizálódott, a másik is csak módjával, de a hullámzóan jelentkező gyomorgörcs és a folyamatos kellemetlen hasi keménységérzet két napig is eltartott. Persze ez nem jelentette azt, hogy ne csináltam volna ugyanazt, mint egyébként, csak elég nyűgösen.
Csütörtökön délután az úgymond kötelező köröket róttuk Bécsben, a Schwedenplatztól gyalogoltunk a Rotenturmon keresztül a Stephansdomig, a székesegyházig, majd tovább a Kärntner Straße-n, ami kb. ilyen Váci utca-szerűség itt, az Operaházig, aztán továbbmentünk a Hofburg kertjébe, sok szobrot és konflist fényképeztünk, majd keresztülvágtunk a helyi Hősök terén. Érdekesek a Budapesttel való hasonlóságok, például itt a Mária Terézia tér két végén van két nagy múzeum, mint nálunk a Hősök terén. A klasszicista stílusú hófehér parlament előtt egy nagy szökőkút áll, közvetlenül mellette pedig a Rathaus, azaz Városháza, ami inkább egy nagy templomra hasonlít a tornyai miatt, az angolok meg biztos sokat nevetnek a neve hallatán.
Ez előtt egy iszonyatosan nagy kivetítő volt kitéve (kb. 20-szor 10 méteres), és sok szék, vettünk is el egy prospektust, ami szerint Filmfestival van most ott, főleg zenei dvd-ket adnak, klasszikust és könnyebbet (jazz) egyaránt. Fél 10-re vissza is jöttünk ide, és megnéztük a Péter és a farkas-t. Prokofjev zenéjéhez egy félórás animációs mesefilm készült; mivel a tömeg többsége külföldi turista volt, mint mi, a zenei dvd-kkel jól megoldották, hogy senkinek ne okozzanak nyelvi nehézségeket.
Rengeteg ázsiait és arabot láttunk, de még afrikaiakat is, szóval szinte minden kontinensről voltak turisták szép számban, Pesten valahogy ennyire sok és sokféle embert nem szoktam látni, persze lehet, hogy azért, mert mostanában nem járok sokat a Váci utca környékén, a nyolckerben meg nem nézelődnek túl sokan, bár ázsiaiakat végül is szoktam látni.
Pénteken az óvárosi részen sétáltunk, megnéztük a régi egyetemet, egy jezsuita templomot, meg még pár régi épületet egy rakáson. Visszafelé az Urania csillagvizsgálóba akartunk benézni, de a liften kívül zárva volt minden, így átmentünk a Prater vidámparkjába, felmérni a terepet. Később fontosnak tűnő momentum lesz, hogy ekkor nagyon lelkesen mondogattam, hogy majd üljünk fel az óriáskerékre.
Egy templomtorony a sok közül - Hátam mögött a "csoda", azaz a Gloriette - Az óriáskerék a Praterben
Délután a schönbrunni kastélyba látogattunk el, ahol már pár éve voltunk, de akkor csak a parkjában kóboroltunk, ezúttal viszont magában a kastélyban is tettünk egy hosszabb túrát (szó szerint a Grand Tourt jártuk be egy audioguide-dal). Nekem valahogy sosem tűnnek vonzónak ezek a nagy termek néhány kényelmetlen bútordarabbal, aranyozott díszekkel és festményekkel a falon, ez a királykodás sok szempontból inkább teher lehetett, mint előny. A kert viszont gyönyörűségesen szép, ezt már ugye láttuk korábban is egyszer, mikor kint voltunk, de akkor az ún. császári állatkertet ki kellett hagynunk idő és pénz hiányában. Most bementünk ide is, bár a lábunk, derekunk ekkor már fájt rendesen a sok mászkálástól, de megérte, mert volt kiselefánt és még Brillenbär-eket (szemüveges medve?) is láttunk két lábra állva kaját kéregetni (közvetlenül párzás után :) ).
Ismét csak fontos megemlítenem, hogy az én javaslatomra direkt kombijegyet vettünk az állatkertbe, ami az óriáskerékre is szól, így olcsóbban kihozva a kettőt, mondván, hogy úgyis majd megyünk oda is. Ezután 2 órával hazafelé menet egy laza mozdulattal a korábbi mozijegyekkel együtt ki is dobtam a zsebemből a kombi belépőmet, majd mikor 4 metrómegállóval arrébb ezt realizáltam, visszamentem kikukázni. Kissé Mr. Beannek éreztem magam, ahogy a nem kevés ember közt elfoglaltam őrhelyemet a pad melletti szemetesnél és jobbra-balra nézve őriztem a kukát, vártam, hogy elmenjenek a metróval végre, én meg rávethessem magam az azóta felgyűlt tartalomra. Az akció sikerrel zárult.
Este fél 10-re megint kimentünk a Városháza térre, most Paul Anka jazz-énekes Rock Swings című másfél órás koncertjét vetítették, aminek a zenei anyaga véletlenül pont megvolt nekem már korábban, igazából arc nélkül jobban is tetszett, de azért kellemes volt. Ezen az éjjelen kétszer akkora tömeg volt, mint előző este, így csak a földön tudtunk ülni a pulóverünkön, de szerencsére jó meleg volt, végre, az előző napok szeles-hűvös időjárása után.
Szombaton Anita sem könyvtárazott, így hárman indultunk a Duna-szigethez (Donauinsel), ahol rengeteg hawaii-stílusra berendezett koktélbárt és görög éttermet találtunk, a partokon pedig sokan napoztak a nagy melegben és napsütésben, igazi nyaralós hangulat volt egy nagyváros közepén. Ezután ismét kimentünk a Praterbe, most körbejártuk az összes játékot, ezúttal fel is ültünk a szellemvasútra, részemről nagy sikoltozások közepette, majd a Maus nevű hullámvasút-breakdance kereszteződésre, ami hagyján, hogy fel-le siklott nagy sebességgel, de közben még pörgetett-forgatott és a kanyarokban kirántott minket. Én nagy bölcsen középre ültem, így a kanyarokban kevésbé éreztem, hogy leesek, de így is némán, a kapaszkodókat két kézzel markolva koncentráltam a túlélésre. Megbeszéltük, ki hány millió forintért nem ülne fel erre a másik, a sok lehetőség közül is leghajmeresztőbbnek tűnő gépre, én minél tovább néztem, annál feljebb srófoltam az összeget, majd kijelentettem, hogy tulajdonképpen semennyiért sem tudnának erre rávenni.
Kis otthoni pihenő után este megint kimentünk a szigetre, kipróbáltuk a gyros-tálat, majd, mivel az óriáskerékre sötétben akartunk (!) felülni, ezért a hátralévő időben felkerestük a Hundertwasser-szemétégetőt, majd az általa tervezett lakóháztömböt is, irigykedve a szerencsésekre, akik ilyenben lakhatnak. A fényképezőgépet ezúttal sikerült úgy elpakolnom, hogy a memóriakártyát nem tettem bele, így saját fotókkal nem tudom megmutatni, de ez a lakóház, ez pedig a világ valószínűleg legszebb szemétégetője.
Végül kellőképpen besötétedett, így ismét a Prater felé vettük az irányt. Odaérve "jutott eszembe", hogy mit akarok én itt, az óriáskerékre ránézve egyből előjött az óriási tériszonyom, és kezdtem nem érteni, hogy mitől is voltam én ilyen lelkes ettől ezidáig. Miközben sétáltunk pár kört a meglepően zsúfolt éjszakai vidámparkban, folyamatosan nyomtam a pánikszöveget, de a többiek csak mosolyogtak, hogy ugyan már, hiszen egész eddig ezt akartam. Én sem értettem magamat, de nem a mostanit, hanem a korábbit. Előbb-utóbb elkerülhetetlenül eljutottunk a kerékig, hiszen már megvolt a kombijegyünk is ugyebár, mégse kéne elvesztegetni, no meg Tibi szereti is a magasságokat, majdcsak lesz valahogy. Valahogy, hát igen... A kabin legelső megmozdulásánál leizzadtam, a középen levő padról leültem a padlóra, próbáltam kapaszkodni a sima falécekbe, néztem az idős olasz turisták cipőjét, és próbáltam nem gondolni rá, hogy nem tudok kiszállni. Tibi lelkesen kommentálta, hogy mit látni éppen, és hogy most fordulunk épp át a tetején, az olasz nénik és bácsik meg mosolyogva "minek jön fel ide, aki nem bírja?" arccal sajnáltak engem. A tíz perc utolsó egy percében már fel mertem állni és egy pontban mereven megállva kinézni az utolsó tíz méter magasságában, ezzel ekkor már semmit nem javítva a rólam alkotott képükön. Nem volt jó. Legközelebb igyekszem észben tartani, hogy ha a prágai lőportoronyba és a zadari templomtoronyba nem mentem fel a többiekkel, akkor egy 60 méter magas ingó-bingó óriáskereket jobb, ha csak lentről nézegetek.
Már éjjel fél 12 volt, hazafelé szedtük a lábunkat, mikor megszólalt a telefonom: az egyik vidéki rendszergazda hívott. Egyből kinyomtam, külföld, szombat éjszaka, nehogy már. Újra hív. Újra kinyomtam, egy rövid sms-t írtam: "Bécsben vagyok", majd bosszankodtam egy sort, hogy egyesek nem átallnak hétvégén ilyen későn is zavarni, ugyan miféle rendszerprobléma lehet ilyenkor. Már felértünk a szobába, mikor jött tőle egy üzenet, miszerint én 29-szer küldtem el neki az alábbi tartalmú sms-t: "hogy hívják a R". Az övtáskámban kioldódhatott a telefonom billentyűzárja és egy korábbi félkész üzenetet küldött el az első névre a listában, ami pont ő volt. Tehát én voltam az, aki őt zavarta hétvégén éjjel. Ehhem... gáz és szégyenkezés.
Hogy keretes szerkezetet kapjon a négy nap, a hazautazás is szerencsétlenül alakult, ugyanis fél perccel késtük le a vonatot, amivel hazamentünk volna, így két plusz órát töltöttünk el várakozással a Westbahnhofon. Ez most ilyen volt, mindenízű drazsé.
Éppen három hónapja az utolsó bejegyzésemnek, ideje hát említést tennem az arra érdemes eseményekről, amiken azóta részt vettem vagy történtek velem. Hogy ne legyen ízetlen listaszerű felsorolás, kategóriák szerint írok mindegyikről néhány sort, hosszabb élvezetes beszámolókra így utólag már aligha számíthattok. Saját erőmből biztos nem is tudnám már felsorolni mindet, de hát erre ott a Google Calendar, ugyebár.
Moziban, úgy éreztem, az általam igényelt gyakoriság alatti alkalommal voltam, de azért átlagban havi kettő jutott, meglepő módon ezek közül teljesen elégedett éppen egy amerikai vígjátékkal voltam, a Faterok motoron cíművel, amire abszolút nem tervezetten mentünk, csak két városbeli program közötti időlyuk kitöltéseként, "nézzük, mit játszanak a legközelebbi moziban pont akkor" alapon. Annyira nem tudtuk, mennyire blődliségre kell számítanunk, hogy a teremben leülve még azzal nyugtattuk magunkat, hogy olyan kevesen vannak, hogy bármikor kimehetünk, ha nagyon nem fog tetszeni, de aztán elkezdődött, és az első fél percben már hangosan nevettünk, amit aztán nem is nagyon hagytunk abba a film végéig, sőt azóta is emlegetjük a film poénjait.
A sztori szerint a középkorúsodó hétvégi motoros régi haverok egymást meggyőzve nekivágnak a Harley-jaikon keresztülszelni országukat, pár napra hátrahagyva feleséget, gyerekeket, gondokat és a mindennapos stresszet. Az út során több kisebb viszontagság után egy nagy motoros bandával is összetűzésbe kerülnek, emiatt a második felében sok Bud Spencer jellegű verekedést láthatunk.
Már a műsorban nézve is nagy név volt mind a négy főszereplő, John Travolta pedig minden korszakában ellenállhatatlanul szimpatikus nekem, ennek ellenére nem gondoltam, hogy ennyire jól fogunk szórakozni ezen a könnyed mozin, amiben ráadásul végig jó kis rockos-motoros zenék szóltak.
A Faun labirintusa az első film volt az évvégi listámról, amit megnéztem, de sajnos csalódás volt számomra, valószínűleg a sok jó kritika és díjeső miatt túl sokat vártam a filmtől, nekem picit túl méretes nagyítóval közelítettek rá a világnak ezen részére, a szimbólumok meg hol érthetetlenek, hol túl egyértelműek voltak, és ami a lényeg, elismerten meglévő értékei mellett is egyszerűen untam a filmet.
A Napfény szintén csalódás volt, és itt már nem menthetem azzal sem, hogy talán én nem értettem meg valamit, mint az előző esetben, ezt egyszerűen elszúrták. Klasszikus űrhajós, valóban tudományos sci-fit ígértek a kritikák és csodaszép látványt; utóbbi meg is volt, de a várt tudományos fantasszikusság csak a mozi első felében volt ígéretes (persze ha csak az utóbbi évek hasonló filmjeihez hasonlítjuk, a sci-fi irodalom témáit meg sem közelítette), a második felét és főleg a végét elvitte a rendező (Danny Boyle) az ócska hatásvadász fiction horror (ha van ilyen) irányba, egy vallási őrületes képtelenséggel megtetézve, ami egyáltalán nem illett a filmbe, de sikerült eltörölnie az első kétharmad jobb részeinek emlékét is, ami még szerencsétlenebb, mintha végig rossz lett volna, mert így felhúztak és nagyobbat estem utána.
Futottak még:
A Felforgatókönyv című kedves vígjáték, megtűzdelve olyan nevekkel, mint Emma Thompson, Dustin Hoffman, néha szomorkás, de alapjában véve bájosan meseszerű történet, előnye, hogy eltér a szokásos vígjátéksablontól, kedvenc karakterem pedig a péklány volt, of course, Maggie Gyllenhall játszotta. A halott lányt Atommal néztem, ilyenkor mindig igyekszem olyat választani, amire egyébként esélyem sem lenne, hogy más eljön velem, de ezennel nagyon beválasztottam, mert még én is nyugodtan kihagyhattam volna, bár a főszereplő Toni Collette igazán remek minden szerepében (A család kicsi kincse rulez). Harmadik Shrek: erről kell valamit írnom? Legjobban azon nevettem, amikor Shrek a kisogrékkel terhelt rémálmából ébredve Szamárt is ogrének látja hirtelen, meg egy szinkronpoénon: "egyszem gyermeked", de ezt úgysem érti, aki még nem látta. Egyébként meg kiszámítható, de kellemes, mint egy Tom és Jerry epizód.
Szombaton már egy, az előzőkhöz képest komolyabb, - edzetlen önmagam számára mindenképpen - erőt próbáló túrán vettünk részt, a Mátrába hívott minket egy kedves kecskeméti ismerősöm. Ők családilag már előző nap Gyöngyösorosziban rokonoztak, ott találkoztunk a kirándulás reggelén, összesen tizenketten, ami egy feljegyzendő rekord az életemben. Alig másfél éve még azon örömködtem, hogy hat embert sikerült összeszervezni egy közös nyaralásra, most meg már egy tucatnyian kirándulunk, határozottan jó irány, legközelebb már busszal megyünk, gitárral, mint egy osztálykirándulásra.
Busz helyett egyelőre még három autóval kaptattunk fel a kanyargós utakon Mátraszentistvánig, túránk kiindulópontjáig. Ha szervezett teljesítménytúra lett volna, így írnám le az útvonalat: Mátraszentistván, Vidrócki csárda - Hutahely - Csörgőlyuk - Ágasvár, turistaház - Ágasvár, csúcs (789) - Kilátóhely - Mátraszentistván. Ha pecséteket nem is kaptunk, de ezek voltak rövid megállóink.
A társaság két fele nem ismerte egymást, lehet, hogy ebből adódó zavarodottságunk miatt indultunk el már eleve rossz irányba, kisvártatva észrevettük azonban, hogy mi csak megyünk, megyünk, de turistajel sehol. Az út menti erdő lejtőjén leereszkedve megtaláltuk végül a zöld jelzést, és egy patak mentén eljutottunk a Hutahely nevű tisztásra, ami az itt lévő, már csak ipartörténeti emlékként szolgáló üveghutákról kapta nevét. Itt folyik össze a Hutahelyi, a Nárád és a Gedeon-patak, hogy együttesen Csörgő-patak néven csordogáljanak tovább. A "Csörgő" név valójában a mederben lévő nagy kövek esős időben való gyors sodródásának hangjából ered; most nem sodródtak, így rajtuk keresztüllépdelve tudtunk a patak egyik partjáról a másikra átkelni, persze csak azért, hogy tíz-húsz méter múlva újra partot cserélhessünk. Ahogy Péter megjegyezte, nekem mindig sikerült egy kis izgalmat is belecsempésznem egy-egy átkelésbe, de szerencsére a bakancsom nem ázott be.
A következő megnéznivaló egy kis kitérőt tett szükségessé, a Csörgő-lyuk nevű barlanghoz jó darabon meredeken lefelé kellett haladnunk, tudván, hogy majd visszafelé is kell jönni, de persze itt még hősködtünk, visszafelé két irányban mentünk fel, mintegy versenyezve, ki ér előbb vissza. Itt kezdtünk el rászokni, hogy célbaérve két kezünket a magasba tartva "Yatta!" kiáltással játsszuk el Hirot, merthogy most a Hősök a legújabb sorozat, amit nézünk. Az út egészén persze a két legfiatalabb volt mindig az előőrs, mikor néha már-már beérni látszottunk őket, bennük még mindig volt rengeteg energia újra meglódulni.
Azt még nem említettem, hogy az időjárás igen zord körülményeket teremtett nekünk, trikó-póló-kétpulóver-kapucni összeállításban is átfáztam, a szél többnyire rajtunk keresztül süvített, némely részeken úgy éreztem, letépi a fejem. Emiatt is jó volt már megérkezni az ágasvári turistaházhoz, egy picit melegedni, szendvicset, csokit enni, teázni. Innen már a "csúcstámadás", a túra legmeredekebb szakasza következett, ahol biztos csak az tartotta bennem az erőt, hogy ott voltak körülöttem tizenegyen és mégsem lehet beégni, másrészt meg tudtam, hogy ha már megcsináltam, utólag jó érzés tudni, hogy megcsináltam. Meg persze azt is tudtam, hogy amit látok, csak illúzió, mert Dzsidzsi úgy ígérte az útvonaltervben, hogy gyakorlatilag azonos szinten gyaloglunk, így hát "szenvedéseim" csak elméleti jellegűek voltak. Ágasvártól visszafelé Mátraszentistvánig már a gerincen haladtunk, a szél továbbra sem hagyott fel megtépázásunkkal. Egy remek kilátóhelyen ismét kimerészkedtem a sziklára, lassan már megszokom magamtól.
Bő négy óra alatt tettük meg az utat, így még kora délután értünk vissza a kocsikhoz, és az időjárástól nem hagyva magunkat eltántorítani, elautóztunk a mátraházai bobpályához. Én voltam az egyedüli, aki még sosem bobozott és tériszonyom miatt tartottam is tőle, de azért Tibivel együtt beülve egy kocsiba két menetet is mentünk. Megint csak a fránya szél volt az, ami kicsit lerontotta az élményt, egyébként a huppanókat nagyon, a kanyarokat kevésbé élveztem. Itt a szél és a hideg már annyira durva volt, hogy hamarosan továbbálltunk egy mátrafüredi étterembe, hogy némi meleg ételt és teát vigyünk szervezetünkbe, valamint a bas nevű kockajátékkal tegyük próbára egymás szerencséjét. Innen aztán már további közös túrákat ígérve egymásnak mindenki ment haza a maga útján, ki közelebbre, ki messzebbre. Lassan most már ki kellene deríteni, hol és hogyan lehet kiváltani a Magyar Turista Kártyát.
Az idei télre fagy szempontjából nem panaszkodhatom, mégis alig vártam már, hogy megszimatolhassam a tavaszillatot a levegőben, hogy végre megérkezzen az igazi napsütéses jó idő, amikor már kabát nélkül is ki lehet menni a szabadba. A következő heti meteorológiai jelentéseket nézegetve úgy tűnik, jól tettük, hogy kihasználtuk az elmúlt egy hétet: három kirándulás alatt 26 kilométert hagytunk magunk mögött.
Az elmúlt vasárnap délutánján először fedeztük fel a Biatorbágy környéki dombokat, spontán elindultunk a házunkból sétálni, a Viadukt túloldalán fekvő Iharos felé véve az irányt. Onnan már a Budai-hegység turistatérképe alapján követtük a piros jelzéseket. Az első épített látnivaló a Szent Vendel vagy Szily-kápolna, ami a 19. század elején épült családi síremlék, Szily Antal strázsamester halálfejes sírlapjával a belsejében. Innen továbbvezetett az út az Iharos oldalában, ahonnan már láttuk a Kő-hegy szikláit, de azok eléréséhez még le kellett ereszkednünk a gyönyörű neve alapján akár fantasy könyvekben is szerepeltethető Szélkapu-völgybe, onnan pedig egy meredek szakaszon egyből a Kő-hegy egyik sziklacsoportjához jutottunk fel.
Tetejéről kinyúló sziklái miatt Kőorrnak is nevezik ezt a hegyet, ami persze földrajzilag csupán domb a maga 301 m-es magasságával. A Hármas-szikla növények által jobban takart, kiválóan lehet láblógázva üldögélni a szélén, vagy hátradőlve, csukott szemmel elnyúlva hallgatni a lombok susogását és a rovarok surranását a fűben. A néhány lépéssel odébb levő Négyes-szikla csoport pedig remek kilátóhely, belátni róla egész Biatorbágyot délnyugaton a tavakkal, északkeleten az ipari parkokkal határolva. Mostanában úgy tűnik, némiképp mérséklődött a tériszonyom, mert még erre a sziklára is ki mertem állni, korábban ilyet sosem tettem volna.
A Hármas-sziklán üldögélve - Kilátás Biatorbágyra a Négyes-szikláról - Vicces útjelzőfa
A hegy másik oldalán ismét egy meredek részen ereszkedtünk le, majd onnan már nyugalmas terepen haladtunk visszafelé a falu irányába. Az erdő széléből egy jókora rész le volt kanyarítva magánterületként, s mint a filmekben, hosszú kocsibejáró kanyargott a kerítéstől a házig. Innen már műút vezetett tovább, de egy kitérőnél még megtaláltuk egy patak kivezetett forrását, finom hideg vizet lehetett inni belőle.
Március 15-én, csütörtökön ugyanezt az utat jártuk be, de aznap Krisz is jött velünk, és mi már mint házigazdák mutogattuk neki a számunkra már ismerős látnivalókat. Még otthonról, az erkélyre kiállítva a távcsövet, behoztuk a távolról is fehérlő Négyes-sziklát (még az is látszott, hogy éppen emberek állnak rajta), mint úticélt. Ugyanúgy a Viadukt aljától indultunk, újra körbevigyorogtuk azt az útjelzőfát is az Iharosban lévő egyik porta előtt, amire vicces tulajdonosa a különböző útirányokba kiírta, hogy Hawaii meg Kyoto x ezer kilométer, ő maga, Csaba János pediglen jobbra 23,5 méterre tanyázik.
Már öt nap elteltével is picit más képet mutatott a természet, több ibolya és másik fajta lila virágocska nyílott a domboldalakon, a fák rügyei kicsit jobban előbújtak már és kevésbé volt sáros az út, mint előző alkalommal. Másodszorra már valahogy rövidebbnek tűntek az egyes útszakaszok, bő két óra alatt bejártuk a teljes távot. Biztos fárasztó lehetett hallgatni, ahogy nagy örömkitöréseimben büszkélkedem Biatorbággyal és környékével, de amíg ilyen friss nekem ez az élmény, erre kell készülnie a velünk a közelben kirándulóknak.
